Majd csak lesz valahogy

Hiszek az elme és a test kapcsolatában, mégis döbbenetes volt megtapasztalni, hogy ez ilyen szinten működik. Eredetileg azt szerettem volna, hogy a fiam is jelen legyen a húga születésénél, természetesen úgy, hogy ha bármelyikünknek rossz az adott helyzet, akkor legyen más alternatíva. Azonban a mesék közben azt éreztem rajta, hogy nem szeretne ott lenni, és én is kezdtem elbizonytalanodni. Mert ha nekem nem esik jól a fiam jelenléte, a férjem el tudja vinni, de akkor nem velem lenne! Új terveket gyártani viszont már késő volt, gondoltam, majd csak lesz valahogy.

Szombaton esti mese után a fiúk felmásztak a galériára, ahol a férjem is mesélt még egy kicsit. Ekkor kezdett fájni a hasam. Oké, gondoltam, most muszáj aludnom, hogy ha esetleg másnap szülök, akkor kipihent legyek. Nem ment, csak forgolódtam az ágyban, végül elszántam magam, és kimentem zuhanyozni. 

A meleg víz nagyon jólesett, de ekkor meg hasmenésem lett. Szerencsére a WC pont a zuhany mellett van, így felváltva ültem a WC-n, és folytattam a vizet a hasamra. Hihetetlen, de még ekkor se akartam elhinni, hogy ez már az, pedig a fiam születésénél is megvolt ez a tisztulási folyamat. Valószínűleg nem akartam elfogadni, hiszen tudtam, hogy ha aznap éjjel szülök, akkor K és L is lemaradnak róla. 

Még valamikor bevittem a telefonom a fürdőszobába, azt hiszem az összehúzódások hosszát akartam mérni, hogy vajon csak jósló fájások-e. Erre már nem voltam képes, de szerencsére egy tisztább pillanatomban felhívtam Edinát. A beszélgetés alatt varázsütésre megszűnt minden fájdalom, így még akkor se voltam teljesen biztos benne, elkezdődött-e a szülés. Tőle kértem tanácsot, aztán amikor mondta, hogy ezt nekem kell eldöntenem, akkor gyorsan elszántam magam, és azt válaszoltam, hogy jöjjön. Persze nyugodtan fejezze be az esti mesét, annyira nem sürgős. 

Innentől kezdve nagyon begyorsult minden, nem is tudom, lett volna-e még erőm telefonálni. Már csak térdelve, fejemmel a kezemre dőlve tudtam létezni, és nagy szükségem volt az 'Útmutató szüléshez'-ben leírt vizualizációs technikákra. Például úgy fújtam ki a levegőt, mintha egy ló prüszkölne, vagy mély hangokat adtam ki. Az előbbin még kicsit nevettem is, hiszen az én szülésemnél miért én határozom meg, hogy milyen legyen a hangulatom. Most a tengeres hasonlat is segített, azt képzeltem, hogy egy tenger alatti barlang vagyok, aminek szép lassan kinyílik a szája, ahogy jönnek a hullámok. Így se lettek fájdalommentesek az összehúzódások, de legalább kibírhatóak. 

Hívtam a férjem, hogy jöjjön, és hozzon izotóniás italt. Szerencsére meghallotta, ezek szerint nem aludt el. Bár rettenetesen szomjas voltam, nem minden szünetben ittam, mert ha az ivással töltöttem az időt, akkor már nem tudtam rendesen felkészülni a következő méhösszehúzódásra, és akkor nagyon-nagyon fájt. Ekkorra már minden mindegy volt. Ott térdeltem meztelenül egy törölközőn a fürdőszoba kövén, ami nagyon nyomta a térdemet, de képtelen voltam helyet változtatni. A férjem egyszer meg akarta nézni, hogy kisfiunk rendben van-e, de kértem, hogy maradjon, nélküle nem bírtam volna.

Egyszer csak megjelent Edina. Arra nem emlékszem, hogy jutott be, de hirtelen ott állt a nyitott ajtóban (ahova pont rá lehetett látni, mert a fürdőszoba ajtaja nyitva volt). Gyorsan megmérte a baba szívhangját, mondta, hogy rendben van, aztán a férjemtől kapott útmutatás alapján hipp-hopp megágyazott a kanapén. Kérdezte, hogy szeretnék-e bemenni, és kettőjük támogatásával már sikerült. 

Panaszkodtam, hogy fáradt vagyok, és mondta, hogy itt akár le is tudok feküdni, ha az esik jól. Lefeküdtem, de a következő fájásnál egyből fel is pattantam, és inkább visszatértem a jól bevált térdelő pozícióba, ami sokkal jobban esett a puha kanapén. Többször is panaszkodtam, hogy fáradt vagyok, a fiam anno több időt hagyott pihenni. Az egész szülés alatt ezt éltem meg a legnehezebben, hogy gyakorlatilag nem volt pihenőidőm, mert a szünetek kezdettől fogva annyira rövidek voltak, hogy folyamatosan koncentrálnom kellett, hogy időben felkészüljek a következő kontrakcióra. 

Még szerencse, hogy tényleg háborítatlan szülésben volt részem, Edina csak néha a baba szívhangját mérte meg, de azt is abbahagyta, ha közben jött egy összehúzódás. Inni továbbra is kihívást jelentett, de azért sokszor ittam, mert nagyon szomjas voltam. Valamikor megérkezett a számomra még ismeretlen másik bába is, ami szintén nem tűnt fel (persze korábban megkérdezték tőlem, hogy bejöhet-e a szobába). Már érzékeltem, hogy ott van, így amikor képes voltam rá, hátranéztem, ő meg kedvesen integetett. 

Egyszer megkérdeztem, hogy érdemes lenne-e méhszájat nézni. Tudat alatt nem gondoltam, hogy kéne, csak valami kapaszkodót kerestem, hogy mikor lesz már ennek vége. Edina mondta, hogy ha szeretném, megnézi, de ő úgy gondolja, és biztosan én is érzem, hogy nagyon jól halad ez a szülés. Végül nem kértem, mert valójában én se vágytam rá.

Amikor nem ment olyan jól a koncentrálás, és a levegő kifújásakor a mély hangok kiadása helyett inkább sikoltoztam, akkor Edina mindig mondta, hogy nagyon jól csinálom. Ilyenkor észleltem, hogy valójában éppen kiestem a ritmusból, ennek ellenére mégis nagyon jólesett és segített, ahogy kedvesen, szép lassú szavakkal biztatott. Valóban nem volt szükség a méhszájvizsgálatra, mert hamarosan eljött az a szakasz, amire Edina csak azt mondta, hogy ez a helykeresés ideje. 

Több pozíció kipróbálása után végül úgy volt kényelmes, hogy bal lábbal álltam, jobbal a kanapén térdeltem, és közben a férjem nyakát átkaroltam, ő meg tartott engem. Sőt, nagyon jólesett volna harapdálni a vállát, de ezt sikerült megállnom. Egy pukkanással megrepedt a magzatburok, de nem hozott megkönnyebbülést. Amit éreztem, az először nagyon rossz volt, mert nemcsak a korábban jelenlévő fájdalom maradt meg, hanem még mellé társult a székelési inger is. Komolyan olyan érzésem volt, hogy mindjárt kikakilom a kisbabám. Az eszemmel tudtam, hogy ez normális, de a fiamnál nem volt ilyen. 

Aztán egyre csökkent a korábbi fájdalom, de előjött egy égő érzés, ahogy a gátamat tágította a baba feje. Egyszer csak éreztem, hogy a feje teteje már kibukkant. Edina mondta, hogy simogassam meg, ha szeretném, de teljesen rossz helyre nyúltam, annyira máshol éreztem a fájdalmat. Kérdeztem, mennyi látszik már a fejéből, és teljesen elkeseredtem, amikor kiderült, hogy csak egy szilványi. Azt hiszem, nem is kell külön leírnom, hogy ezt is sokkal nagyobbnak éreztem. 

Ez így ment egy darabig: kicsit kibukkant a fejecske, aztán vissza. Már nagyon szerettem volna, hogy vége legyen. Edina szavai átbillentettek ezen a ponton: mindig annyi erőt adjak, amennyit kér. Hát legyen: hangosan kiabáltam, hogy gyere, lányom, gyere. Ekkor elsőre még nem, de másodszorra teljesen kibukkant a baba feje, majd gyorsan kicsusszant a teste is. Nem láttam, mert csukva volt a szemem, de mondták, hogy a nyaka és az egyik lába köré volt tekeredve a köldökzsinór. Nekem gyorsan segítettek lefeküdni, őt meg rám tették.

Most már minden tökéletes volt. Bár az imádom ezt a babát érzés most se kapott el, ezek szerint én ilyen vagyok. Ezután is történtek dolgok, de már nem mindenre emlékszem. Valamikor bemutatkoztunk egymásnak a másik bábával. Sokat ittam és ettem is. Edina egyszer csak azt mondta, hogy most már jó lenne, ha a lepény is kijönne. Ennek nem örültem. Nekem most még bármilyen erőfeszítést kéne tennem?! Persze azért próbáltam nyomni, nagyon fura volt így fekve, de végül csak kijött az a lepény. Edina jól átnézte, aztán nekünk is megmutatta. 

A lányom szopizott is, majd később méredzkedett. Én egy picit repedtem, amíg engem varrtak, addig végre a férjem is közelebbről megismerkedhetett a lányával. A varrás előtt Edina elmondta a fájdalomcsillapító mellett és ellene szóló érveket, én ennek tudatában ellene döntöttem. Minden egyes öltés előtt szólt, így egyáltalán nem volt vészes. Sőt, az kifejezetten szórakoztató volt, ahogy megbeszélték, mit hogyan kéne varrni. Egyáltalán, jó volt látni, mennyire egy hullámhosszon vannak, és még viccelődnek is.

Egy tálat kaptam az ágy mellé, hogy még a vécéig se kelljen elmennem. Edináék még két pisilést megvártak.

Fiam mindent átaludt, pont, mint a mesékben: jelen is volt, meg nem is. Másnap reggel arra ébredt, hogy megszületett a kistestvére.

Nem tudom, mennyire érezni a történetből, ezért írom le külön: a szülés pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Nagyon intenzív, fájdalmas, ezzel együtt egy fantasztikus, szerintem az egész életemre kiható, óriási adag önbizalmat adó élmény volt. Azóta már a kötődés is kialakult a lányommal, és én is nagyon hamar megerősödtem.

                                                                                                                                                            L.A.